Szárnyas fejvadász

!SPOILER ALERT!
Sziréna, vörös kód, villogó lámpák, meg minden:
A szerző NEM törekszik spoilermentességre. A bejegyzés elolvasása csökkentheti a film élvezhetőségét, elveheti a fordulatok okozta meglepetések örömét.

Eredeti cím: Blade Runner 

Megjelenés éve: 1982 

Rendező: Ridley Scott 

IMDb: http://www.imdb.com/title/tt0083658/ 

Sztori: 2019-ben, Los Angelesben járunk. Főhősünk Rick Deckard (Harrison Ford), ex Blade Runner. Ez egy elit rendőri alakulat, amely arra specializálódott, hogy elszabadult replikánsokat, azaz androidokat vadásszon le. Deckardnak már régen elege lett a munkából, de most visszahívják, és zsarolással kényszerítik egy újabb ügy felgöngyölítésére. Feladata négy replikáns felkutatása és megsemmisítése. Nyomozása közben találkozik egy androidnővel. Rachellel egészen eddig nem tudta magáról, hogy micsoda, a szörnyű felismerést Deckard hozza el az életébe. Valamilyen rejtélyes, és számomra teljesen megfoghatatlan oknál fogva összejönnek, Deckard levadássza az ámokfutó másik négyet, és elsétálnak a naplementébe. Mindeközben a mesterséges intelligencia képességeit és az ilyennel rendelkező létformák emberségének kérdését feszegetjük.

Remélem érezhető, hogy nem teljesen vagyok elragadtatva.

Véleményem: A kezdő jelenet nagyon felcsigázott, ugyanis egy jövőbeli várost láthatunk madártávlatból, villódzó fényekkel, reflektorokkal, szmoggal és lángoló gyárkéményekkel, mindezt természetesen éjszaka, tökéletes cyberpunk hangulatot teremtve. Azután egyből jött az első megrázkódtatás. Bár lehet, hogy ezzel csak én vagyok így, de ha az emberi külsőt tökéletesen utánzó droidot építek, akkor nem egy negyvenes, de legalább ötvennek kinéző, százas IQ-t éppen csak súroló, minden tekintetben szánalmasan festő fickó bőrét húzom rá, akit körülbelül csak általános iskolai gondnokként, vagy TAPE alkalmazottként tudok elképzelni. A csalódásomat csak fokozta, amikor megszólalt. Egy tesztet végeznek rajta, melynek célja, hogy kiderítsék, az illető ember-e vagy sem. Ez abból áll, hogy kérdéseket tesznek fel az alanynak, és közben egy géppel figyelik a pupilla mozgását, így kideríthető, hogy az illetőnek vannak-e érzelmei. Aki még nem találta volna ki, az androidoknak "elvileg" nincsenek. Nos, replikáns barátunk, ahelyett, hogy fapofával válaszolgatna, akár hülyeségeket is, inkább egy enyhén elmebeteg, kíváncsi nyolcéves módján viselkedik, egy pszichopata tekintetével méregeti a vele szemben ülő Blade Runnert, és baromságokat kérdez, majd mániákus gyilkoshoz méltóan, fapofával (végre!) lelövi szegény nyomozót.

Akkor köszöntem, nekem ez ennyi volt. De NEM. Ha már elkezdtem végignézem.

Inkább nem zárom el a kulacsapot, nyakába öntöm a rosszat, aztán a végén díszítésnek elmondom, mi tetszett. Mert olyan is volt, igen.

Ebben a filmben esküszöm, hogy mindenki pszichopata. Talán Deckard meg a rendőrfőnök nem. De a zsaru, akit az előbbi felkutatására küldenek a film elején, hát tuti nem százas. Az a vigyorgó gyújtogató-fajta. Folyton halandzsázik, pedig értelmes nyelven is képes beszélni, és apró szobrokat készít, mindig abból amit épp talál - legyen az gyufa, papír vagy drót - és szanaszét hagyja maga után. Nagyon para.
Az android, aki nem tudja magáról, hogy android. Gondolhatjátok, hogy nem egy egyszerű eset. Ő egy prototípus. Normál esetben a replikánsoknak azért nincsenek érzelmeik, mert nincsenek emlékeik. Dr. Tyrell, a gyártó cég tulajdonosa legalábbis így magyarázza. Rachelbe viszont gyártásakor emlékeket ültettek, ennek következménye, hogy embernek hiszi magát, és vannak érzelmei is. Oké, ez megmagyarázza nekem, hogy miért képes beleszeretni Deckardbe. De visszafele? Rick nagyon is jól tudja, hogy az a nő egy ROBOT! Jézusom. 

A többi android egyszerűen pszichopata. Annyira labilisak, hogy az nem igaz. Szélsőségesek, agresszívak, és egy kivételével iszonyat buták. Minden replikánsba beépítenek egy időzített önmegsemmisítőt. Figyeljetek, mert itt jön a film legnagyobb önellentmondása. Ez a cucc elvileg 4 évnyi élettartamot biztosít nekik, utána kampó. Azért jöttek a kolóniákról ezek négyen a Földre, hogy megkeressék Tírell profot, és leszedessék magukról a szavatossági időt. Sajnos a doki elmagyarázza, hogy igazából ez nem direkt van, hanem azért, mert jobb testet nem tudnak készíteni. Az eberek azért élnek sokkal tovább, mert lassabban használják fel az életerejüket. "The light that burns twice as bright burns half as long.", azaz a fény, mely kétszer olyan fényesen világlik, kétszer olyan gyorsan is huny ki. Ennek értelmében az andoidoknak többtízszer olyan értelmesnek kéne lenniük, mint az embereknek. Én nagyjából egy tízéves értelmi szintjére saccolom őket, csak erősebbek. Na ez bullshit.

Ezek mellett pedig még ott vannak a mellékszereplők, Dr. Tyrell, akinek a mottója "Emberibb az embernél". Az az alak a robotika megszállottja. Szerintem, ha választania kellene egy ember és egy android élete között, hezitálás nélkül az utóbbi mellett döntene. Megjelenik egy amatőr csodagyerek is, aki néha besegít Tyrellnek, viszont szociálisan teljesen gatya, bár ő betegség miatt.

A cselekmény nem a legmeggyőzőbb. Nem kegyetlenül k*rva rossz, csak aránylag szar. Na jó, ez túlzás, nem kifejezetten ragadott magával, de nem is unatkoztam. Sokszor sajnos nehezen érthető, és kicsit olyan összecsapott hatást kelt. Na meg ugye itt van ez a szerelmi szál, amiről már ríttam eleget.

Asszem ennyi volt a savazás, jöhet a porcukor.

Ha olyan filmre vágytok, amibe bele lehet merülni, de mégsem baj, ha lemaradtok a történetről, esetleg beleszundítotok, vagy ilyesmi, akkor a Szárnyas fejvadász megfelel ennek a kategóriának. Fantasztikus hangulata van ugyanis. Sötét szobában, takaró alá bebújva egy csapadékos őszi/téli estén tökéletes. Esetleg még forró teát is lehet hozzá kortyolgatni. Nagyon jól eltaláltak a képek, a hatások, a köd, és a folytonos sötétség annyira tapintható noir aurát teremt, hogy szinte fekete páraként hömpölyög elő a képernyőből. Bámulatos, amit Ridley Scott a látványvilággal művelt.

Ez azt hiszem meg is felel végszónak, legközelebb a '68-as Majmok Bolygójával jelentkezem. Nagyon kíváncsi vagyok már.